Halottak napja -Kultusz vagy Jóvátétel?

Két írást közlünk, amelyek olvasása rendet kíván tenni gondolataink, talán hamis képzelgéseink özönébe a halottak napi cselekedeteinkben és hagyományainkban.

Isten Szentlelke segítsen minket, hogy helyre tegyük életünkben ezt a kérdést is.

Halottak napja református szemmel

Steinbach József    /Dunántul

A halottak napja (november 2) a holtakról való megemlékezés napja a római katolikus egyházban. A clúnyi kolostorból indult el a holtakra való emlékezés és a holtakért való imádkozás szokása a X. században. A XIV. században általánosan is bevezették. Mára az előtte való nap, november 1 (mindenszentek) munkaszüneti nappá lett és egy országos „temetőjárás” kezdődik, amely a gyakorlatban messze túlnőtte a katolikus kereteket, ezért fel kell tennünk a kérdést, hogyan viszonyuljunk a halottak napjához mi reformátusok? Válaszaim: I.. Biblikus látással. II. Élő reménységgel. III. A feltámadás hitének lángjával.

I.
Mindenekelőtt egy rövid hittani-dogmatikai alapvetést kell tennünk, hiszen alapkérdésünk összefügg az élet, halál, megváltás, lélek halhatatlansága, test feltámadása kérdéskörökkel és az ezekre adott református válasszal. Mindezt azért tartom fontosnak tisztázni, mert ha reformátusként megállunk szeretteink nyughelyénél, akkor ne hamis képzelgéssel, hanem BIBLIKUS LÁTÁSSAL tegyük ezt.
Klasszikus hitvallásaink mellett e témában gyöngyszem Dr. Joó Sándor „Húsvét homiletikuma” c. műve, valamint a „Mi van a halál után?” c füzetecskéje, továbbá Dr. Szathmáry Sándor „Eszkatológia” című, e területen részletes és hézagpótló- munkája.
A Szentírás az Élet szóval nem csak a puszta létezést jelöli, hanem ez a kifejezés a földi élet mellett leginkább az örök életre utal.
A halál pedig teológiailag nem a lét ellentéte, hanem az Életé. A halál nem egyenlő a nemlét állapotával, hanem a halál az Élet, az örök élet hiányát fejezi ki. A bűneset óta megromlott élet, a bűnnel megfertőzött élet: ez a halál. A halál tehát az Élettől, az Istentől elszakadt lét. „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” (Jel 3,1). Ilyen értelemben a halál maga a kárhozat, amely a születéssel kezdődik és a testi meghalással végérvényessé válik, hacsak közben újjá nem születik az ember. A halál a testből és lélekből álló emberi személynek a halála. Emberi életünk a paradicsomi tragédia óta mindenestől, testestől-lelkestől, Isten jogos ítélete miatt halálra szánt, a halál börtönébe zárt élet, amiből semmiféle emberi erőfeszítéssel nincs menekvés.
Ámde Isten Krisztus halálból való feltámadása által áttörte egy ponton az emberi létünket körülzáró halálbörtön falát. Ezen a résen, de csak ezen az egyetlen résen át nyílt meg az út a halál világából az Élet világába. Hogyan? Az embernek még testi meghalását megelőzően meg kell halnia a bűn számára és újjá kell születnie Krisztusban a Szent Lélek által.
Mi a helyzet az emberi lélekkel? Pillanatig sem kétséges, hogy a lélek a testi meghalás bekövetkezése után is tovább létezik, de ez nem jelenti bibliai értelemben a lélek halhatatlanságát. Hiszen a halhatatlanság szónak csak akkor van értelme, ha az a kárhozat halálából való megszabadulást jelenti, erre pedig a lélek önmagától nem képes. Az ember mindenestől, testestől-lelkestől a halál uralma alatt áll. Éppen ezért kellett Krisztusnak meghalni és feltámadni, mert az emberi léleknek semmi olyan képessége és tulajdonsága nincs, ami őt a halálból a halhatatlanságba átemelné. A lélek nem maga az Élet; egyedül Isten maga az Élet, Ővé egyedül a halhatatlanság (1Tim 6,16). Nem a lélek halhatatlan, hanem a Krisztusba oltott lélek halhatatlan, és nem magától halhatatlan, hanem a Krisztusban való hit által.
Mit jelent a test feltámadása? Maga az anyag még nem test, csak a lélekkel megtöltött, meglelkesített anyag a test. Testem és lelkem együtt alkotják az egyéniségemet. A test lényege tehát az, hogy a test a lélek „alakja”, az emberi személyiség megjelenése, tehát több és más valami, mint a testet pillanatnyilag alkotó anyaghalmaz. Testünkben átlag hétévente minden anyagrészecske kicserélődik, mégis ugyanaz marad a testünk. A test lényegéhez nem tartozik hozzá egy bizonyos anyag. A Szentírás nem azt mondja, hogy ugyanaz az anyag támad fel, amely eltemettetett, hanem hogy a test támad fel. Ugyanannak a személynek a teste támad fel, de nem ugyanaz az anyag. A Szentírás ezt az egységet és különbözőséget az „érzéki” és „lelki” test fogalmakkal jelzi. A testi feltámadás tehát éppen azt jelenti, hogy Isten a halálon át is megőrzi az ember egyéniségét, személyazonosságát, tehát nem hiába reménykedünk a viszontlátás örömében. Ha valakit ennél részletesebben érdekel ez az izgalmas téma, ajánlom figyelmébe a bevezetőben ajánlott kitűnő műveket.
II.
A tiszta biblikus látás mellett igen fontos, hogy ÉLŐ REMÉNYSÉGGEL álljunk meg szeretteink sírjánál.
A gyász, a fájdalom a Szentírásban egy legitim érzés. Még Jézus is könnyekre fakadt Lázár sírjánál. De az egész evangélium központi üzenete éppen az, hogy Isten megvigasztal, de nem úgy, ahogy mi vigasztaljuk egymást. Isten hatékonyan vígasztal, cselekszik értünk, kihoz a halálból, Krisztusban „megvált és harcol értünk”. Szeretteink sírjánál állva gondoljunk azokra a bátorító Igékre, amelyek ezt hirdetik: „Nem hagysz engem a holtak hazájában” (Zsoltárok 16,10), „Valóban feltámadott az Úr!” (Lukács 24,34), „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él” (János 1125), „Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk” (Róma 14,8), „Hitben járunk, nem látásban” (2Korinthus 5,7), „Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van, akié a Fiú, azé az élet” (1János 5,11-12)…számosat idézhetnénk még. Sokat segíthetne az Ige egyházához méltó emlékezésben az, ha szeretteink síremlékén szerepelne egy-egy ilyen bibliai Ige. Azért feltételes módban fogalmazok, mert sajnos még a református temetőkben is alig olvasható élő reménységre buzdító Ige.
Ez az élő reménység Krisztusban adatik, de mivel a végső bírák nem mi vagyunk, ezért minden sírnál megállhatunk ilyen reménységgel. Ígéretünk van arra, hogy Isten az emberi élet utolsó percében is elvégezheti a megtérés csodáját. „Isten nagyobb a mi szívünknél!” (1Jn 3,20) Az elhunytakért már nem imádkozunk, a döntés lehetősége számukra lezárult, de hálát adunk mindazért, amit Istentől rajtuk keresztül elfogadhattunk, amíg éltek, és bízva tekintünk előre. Ez a hit szenteli meg igazán emléküket.
Ez az élő reménység azonban halottak napján, szeretteink sírjánál állva különösen arra késztet bennünket, hogy feltegyük magunknak a kérdést, mi készen vagyunk-e, hitben járunk-e, Krisztusban vagyunk-e? Református értelemben minden halottak napja a Krisztus melletti döntésre, illetve a Megváltónkba vetett hit erősödésének fontosságára figyelmeztet. Arra, hogy „nincs itt nékünk maradandó várunk, hanem az eljövendőt keressük!” (Zsidókhoz írt levél 13,14).
III.
A téma kimeríthetetlen, az újság terjedelme azonban korlátozott, ezért tegyünk fel végezetül még egy kérdést? Mi a helyzet a külsőségekkel? Szeretteink sírjánál állva a FELTÁMADÁS HITÉNEK LÁNGJÁT gyújtsuk meg szívünkben. Ezért a hitért könyörögjünk. A feltámadás hitének lángja egyedül a Krisztus-hit olajából táplálkozhat, de ez a láng, éppen mert a „Világ Világosságának” lángja, beragyogja egész földi életünket és a halál árnyékának völgyét is. Megvigasztal, békességet és bizonyosságot ad az elköltözöttek tekintetében, és erőt ad, hogy jobban figyeljünk azokra, akik még itt vannak velünk.
Engem erre keményen megtanított az Úr. Édesapám, akit mélyen tiszteltem és szerettem, egy alkalommal a heti „unokázásból” hazafelé készülve, csendesen így köszönt be nekem a lelkészi hivatalba, ahol én szokás szerint nagyon el voltam foglalva: „Fiam, neked soha nincs időd velem beszélgetni!”…Négy nap múlva a halálhírét kaptam. Ezzel köszönt el.
A feltámadás hitének lángja az elköltözöttekkel kapcsolatban bizonyossággal, az élőkkel kapcsolatban a szolgáló szeretet feladatával ragyogja be mindennapjainkat. A síron való gyertyagyújtás kérdése azért lényegtelen, mert a feltámadás hite nélkül katolikus részről sincs értelme, „bár szép a sok gyertya a novemberi temetőben”, de ez önmagában semmit sem segít rajtunk, ugyanakkor ha ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy itt jártunk, és élő hittel emlékezünk szeretteinkre, miért ne tehetnénk? Ezen vitatkozni butaság! Nem bizonyos külsőségek betartásától vagy elvetésétől vagyunk reformátusok, hanem attól, amit e cikkben végig részleteztem. Mégis számomra biblikus hitünk kialakult külső megnyilvánulási formái is fontosak, ezért én szeretteim nyughelyénél a feltámadás hitének lángját gerjesztem fel szívemben. Közben az említett bibliai Igék mellett eszembe jut Erdélyi József verse is, amelyet azért idézek, mert a költeményt katolikus ünnepen egy katolikus kereszt ihlette, de református tartalommal zeng:
Megritkul már a nyárfák levele,
Dúsan terült a réti fű vele,
Hosszan, amint ragadja el a szél,
Olyan, mint egy királyi, arany szemfedél.

Hazafelé már alkonyodni kezd,
Az útfélen feltűnik a Kereszt.
rajta csüng búsan az Ember Fia,
Lehajtott fején töviskorona.

Csak hulljatok ti, nyárfalevelek!
Repülj, idő! Én pajzsot emelek,
Arany pajzsot mely mint a Nap ragyog,
S az van ráírva, hogy feltámadok!

***************************





A Halottak Napja református szemmel

Az Ószövetség egy-két bizonytalan jelzésen kívül nem ír a halál utáni életről. Ezzel azt akarták elérni, hogy Isten népének a figyelmét az emberi élet idejére összpontosítsák, fókuszálják. Így ellensúlyozták a határozott egyiptomi halott kultuszt, mely a földi életet a halál utáni élet előszobájaként fogalmazta meg. Az Újszövetség – a megváltás és Jézus feltámadásának fényében –, valamint a Jelenések könyvének tudósítása által már beenged pillantani a földi életen túli dolgokba. Ez hasonlít egy fátyol pillanatnyi fellebbentéséhez: Pál apostol az ilyen látásra mondja azt, hogy bizonyos dolgokat „mintegy tükör által, homályosan” látunk – láthatunk, korlátozott értelmünk és kishitűségünk miatt.

A Lázár történetéből kiindulva, hogy a pokol tüzében való szenvedés a jóvátétel – amely feltételezhetően nem tart örökké –, a római katolikus teológia az idők folyamán kiépíti a Purgatórium-elméletet. Eszerint a lelkek időhöz kötött tisztulási folyamaton mennek keresztül elkövetett bűneik mértéke szerint: ebből a földön élő Egyház tagjai, közösségei segíthetnek közbejárásukkal hamarább szabadulni. A Halottak Napja egy római katolikus egyházi ünnepnek indult. Az e napon bemutatott szentmise és ima áldozat hatékonyabbnak, és célzottnak volt feltűntetve, nagyobb mértékű „búcsút”, büntetés elengedést lehetett kieszközölni a tisztítótűzben szenvedők javára.

Hirdetés

Eredetéhez hozzájárult az a szükség is, hogy a keresztyénség előtti vallások tovább élő halottkultuszi szokásait valamilyen keresztyén rítussal fölülírják. Magyar nyelvterületen ez a nem túlságosan kiemelkedő ünnep más felhangokat is kapott, hiszen Október 31-e a protestáns felekezetek „születésnapja”, amikor megemlékeznek arra, hogy 1517-ben Luther Márton Wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte a 95 tételét, kirobbantva ez által a reformációt. A születésnap- halottak napja teljesen más természetű és erősen felekezet orientált ünnep volt mindkét fél részéről, és határozottan zavarta egyik a másikat.

A halottakért való közbenjárás, a bűnbocsánat áldozatokkal és kegyes cselekedetekkel való kieszközlése szöges ellentétben van a protestáns tanítással: többek közt ez váltotta ki annakidején a reformátok határozott fellépését is.

A „világítás” szokása a hetvenes években elvesztette teológiai, sőt felekezeti töltetét is. Ennek okai sokrétűek, és nem tartoznak jelenlegi vizsgálódásunk körébe. Egyre inkább előtérbe került a családi jelleg, a találkozó, a sír díszítése. A misén való részvétel, közbenjáró imák mondása háttérbe szorultak; legalább is a többség tudatában nem ez szerepel elsődlegesen. Bár protestáns részről teológiailag az egész rítus, szokás aggályos volt, határozott tiltás és felekezetközti konfliktus nem lett a dologból. Világossá vált ugyanis, hogy a Halottak Napi kultusz túlhaladta a kezdeményező egyház szándékát és kereteit. Átalakult valami mássá: az ősök tiszteletévé és az identitás tudatosításának alkalmává. Ennek szükséges voltában pedig minden magyar történelmi egyház egyetértett, hívei többségével együtt.

Az immár nem egyházi keretekben zajló népszokáshoz mindenik felekezet igyekezett alkalmazkodni. Néhol a temetőben késő délután vagy alkonyatkor, mikor legtöbb a nép, szabadtéri istentiszteletet tartanak. A tapasztalat azt mutatja, hogy az utóbbi években az ezek iránt való érdeklődés számottevően csappant. Legtöbben a sír körül maradnak, és nem adják fel személyes családi intimitásukat az istentisztelet, prédikáció, ima kedvéért. A szertartás a maga énekeivel, képiségével így egy hangulaterősítő dekorációvá válik.

Újabb jelenség, hogy a halottak napján összegyűlt család, melynek tagjai szétszóródva élnek, e napot az örömteli találkozás alkalmaként élik meg. Ennek fontos, de nem egyetlen eleme a sír körülötti álldogálás. Erdélyben egyre több olyan család van, amelyik elvesztette vagy feladta egy bizonyos közösséghez való többgenerációs tartozás kötelékeit. A szülők kihalásával eladták a családi otthont, a hajdani élettér, a maga kapcsolataival elsorvadt vagy megváltozott: a valahova tartozást, a gyökeret, a biztos helyet a sírhely jelenti, úgy topográfiai, mint lelki értelemben.

Melyek tehát egy esetleges református álláspont keretei? Milyen elvek, hittételek, gondolatok szabnak határt viselkedésünknek, viszonyulásunknak e kérdéskörben?

Az elhunytakról való kegyes megemlékezés és a sír „megtisztelése” - akár az év egy bizonyos dátumához kötve - beleférhet a keresztyén ember életébe. Ilyen szempontból túl lehet, és túl kell lépni a fundamentalista megközelítésen. Teológiai indokot lehet találni: a Biblia feljegyezte, hogy az Istentől elfogadott hiteles emberek, például a pátriárkák gondosan intézkedtek saját és szeretteik sírhelyéről, temetésük módjáról. Jákób és József mumifikált holttestét évszázadokkal később is az utódok hazaviszik és a honi földbe, újratemetik. A sír tehát egy személy emlékét elevenen őrző hely, ezért olvassuk a biblia történelmi könyveiben a visszatérő formulát: „és sírja mind a mai napig közöttünk van”.

A sírhelyeket óvták, számon tartották, megbecsülték, jelet tettek föléje. A sírhoz való kimenetel is szokásban volt, úgy ahogy az újszövetségi történetek mutatják. Jézus az ezzel kapcsolatos túlkapásokat ostorozta és a hamis kegyelet képmutatására mutatott rá, nem pedig a szokást tiltotta. A feltámadás húsvét-reggelén a sírhoz menő asszonyok angyalt látnak, aki elmondja, hogy Jézus teste már nincs ott, és megmutatja a helyet, ahol feküdt. Nem mondta, hogy a hely jelentéktelen, sőt emlékezetessé akarta tenni számukra az ottani környezet által is kiemelt üzenetre való rámutatással.

A sírhelyek aránytalan és rituális jellegű tisztelete nem ajánlott, de megtisztelésük nincs ellentétben a bibliai gondolkodásmóddal. Legdöntőbb érv az, hogy Isten megemlékezik a halottak tetemeiről, csontjairól és poráról a feltámadás napján, tehát nagyon fontosnak tartja őket, bár technikailag nincs reáutalva a valaha élt emberek sok esetben majdnem nyomtalanul elenyészett anyagi maradványaira. Ha tehát Isten számon tartja az elhunytak nyugvóhelyét, és fontosnak tartja a test maradványait, a keresztyén ember is megteheti ezt.

A Halottak Napi szokásokkal kapcsolatos teológiai és egyházi aggályokat meg lehet és meg kell fogalmazni. Érdekes módon ezek felekezettől függetlenül érvényesek.
Tudatosítani kell, hogy a halottak napi kultusz ebben a formájában vallásos, de nem egyértelműen keresztyén elemekkel átszőtt-terhelt laikus ünnep. Hogy milyen módon, milyen mértékig és milyen indokkal szolgálja vagy szolgálhatja ezt ki valamelyik Egyház, azt ajánlatos Szentírás vagy akár a hitvallások szellemében felülvizsgálni. Vajon nem valamilyen hiány pótlására alakult ki e nem kontrollált mozgalom? Melyek az ösztönös keresésének állomásai, lelki helyei?

Másik oldalon látnunk kell az Istentől távolodó, végletekig laicizálódni, vallásos szervezetektől-, közösségektől távolodni, autonomizálódni óhajtó embert, aki az elvilágiasított ünnepléseiben valláspótlékot talál. A karácsonyból ajándékozás, a húsvétból locsolás, a halottak napjából gyertyázás, az adventből bevásárlás lett. És milliók úgy érzik, hogyha ezeket megteszik: kegyes, sőt keresztyén embereknek tekinthetők, még akkor is, ha semmilyen formális vagy fizikális jelenléttel megpecsételt lelki kapcsolatot sem tartanak fenn az Egyház intézményes közösségeivel.

Nem azzal van baj, hogy valaki gyertyát gyújt szerettei sírján, hanem az, hogyha azt hiszi, hogy ezáltal olyan keresztyén cselekedetet hajtott végre, mely helyettesítheti a megtérést, az élő Krisztus-követést, a keresztyén élet gyülekezetben való gyakorlását.

Szász Tibor András
Felsősófalva, 2006. november 1