Dunaszentbenedeki presbitérium Magyarón 2014

Különleges eseményre készült november első hétvégén a Magyaró-i gyülekezet Presbitériuma és a magyarországi Dunaszentbenedek-i gyülekezet Presbitériuma, egy "testvérkapcsolat" létrehozására és ennek ápolására. Az, ami gondolati síkon már a nyár folyamán megfogalmazódott, íme, most az ősz folyamán megvalósult. Célja van e kapcsolat kialakulásának, mert létezik már egy kulturális kapcsolat a két község között polgári oldalon, és ezt szeretnénk megkoronázni azzal, hogy gyülekezeti téren is kapcsolatot tartson fenn e két település.   De azért is fontos ez a kapcsolat, mert közös örömeink és nehézségeink vannak gyülekezeteinken belül, és egymástól mindig tanulhatunk, egymásra talán számíthatunk nehezebb időszakokban, úgy lelki, mint fizikai segítségnyújtást is beleértve. Valójában kevés volt ez az idő arra, hogy mindent részleteiben megbeszéljünk, kidolgozzunk, vagy épp közös ügyek felkarolását indítsuk be, de  mivel most itt Magyarón egy folyamat kezdődött el, akkor ez azt is jelenti, hogy részleteiben is tudunk gondolkodni majd egyházközségeinkre tekintve. A presbiterség, mint szolgálati terület egy ember életében, ez került megvilágításba ezen a hétvégén, mert valójában a presbiteri állapot nem egy egyszerű státusz, hanem egy sokrétű  szolgálati terület, amelyben ott van az egyház, a presbiter családja, gyermekei és a faluközösség a szolgálat mellett.

Csendes hétvégét szerveztünk ennek jegyében, melynek mottója Füle Lajos versének pár sóra:

Mind gyakrabban kérdezem: mit üzen az életem másnak? Minek voltam itt?
Mire tékozoltam el életem elfolyt éveit?
Mit bízott rám Mesterem?
Bűnbánattal kell kérdeznem: mit üzen az életem?
Hirdette, mit Tőled vett, hogy az Isten szeretet?
Üzente, hogy az a Vér megtisztít a Krisztusért minden embert, aki itt Hozzá viszi buneit?
Mutatta a Golgotát? Hirdette, hogy van tovább, hogy van út a menny felé?
S ezen az úton ott van-e az én életem? ... Vajon mit üzen az életem?

Péntek este érkeztek vendégeink, közel 600 km tettek meg, azért a nemes célért, mely egyház- és hitépítő szolgálatként látott megvalósulni a közeljövőben. A szombati program a vécsi kastély megtekintése, annál is inkább, mert most rendezték meg a

nyílt kastély napokat, sétáltunk a kastélykertben, ahol az ősz színpompájában elfeledhetetlenné tette azt az idot,

jártunk a Helikon asztalnál és megtekintettünk az ott levő sírokat, majd a vécsi műemlék templom meglátogatásával zártuk a délelőttöt, ahol Benkő Mihály marosvécsi lelkipásztor beszélt a műemlékjellegű templomról, a Kemény család és más uradalmi családok hozzájárulásáról, a mennyezet stukkó díszítéséről, a padok különleges  faragásairól, a kövekbe vésett történelemről, a szószék és orgona egyediségéről, volt lelkészekrol és haranglábjáról. Finom ebéd után került sor az előadásra, melyet már közösen a magyarói presbiterek és feleségeik társaságában hallgattunk meg.

Szeretettel hívtuk tehát e csendes hétvégére presbitereinket és feleségeiket,

melyen előadást is hallgathattunk Nt. Jakab István galambodi lelkipásztortól, aki a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperese is. Előadásának címe: "A presbiter és családjának szolgálata a gyülekezet missziójában" s áldásos alkalomnak tekinthetjük, mert mondanivalóján elgondolkozhattunk és következtetéseket is levonhattunk:a szolgálat területén, a misszió, evangélizáció területén "mindnyájan híjával találtatunk", akárcsak a Dániel könyvének történetében a király. Ennek a hiányosságnak a leszűkítését szeretnénk szorgalmazni több ilyen jellegű találkozók szervezésével, előadások meghallgatásával, beszélgetésekkel, csendes napi alkalmak megtartásával, hogy közeledjünk Istenhez és egymáshoz, hogy másként lépjünk a gyülekezeti tagok felé és azok a maguk rendjén másképp fogadjanak, mint Jézus Krisztus tanítványait. Itt cseng fülembe az előadás talán egyik legfontosabb gondolata: "a presbitereket Krisztuson keresztül kell látni és nem Krisztust a presbitereken keresztül, mert mindnyájan tökéletlenek vagyunk, Krisztus pedig képes minket átformálni." Mondanivalójában hangsúlyt fektetett arra, hogy a misszió kezdete az elhívás, aki meghallja az Isten hívását, az már öntudatos Krisztus követő lesz.... "Vele legyen" ez a legfontosabb feladata a tanítványnak, presbiternek. Ez az erőforrás. Arra a kérdésre, hogy mit jelent szolgálni, a felelet: hitet sugározni és megpróbálni megélni ezt mások felé. Sokak vágya az, hogy szeretnék "látni" egy jó prédikációt. A gyerekek visznek valamit a világba a családból, és ok a maguk módján adják tovább. A református presbiter családja tehát legyen olyan, hogy kívül állók mondják: nekem is kell az az élet. Van-e nekünk ilyen célunk?! Végül arra kerestük a választ, hogyan végezhet a presbiter missziót? Végszóként ennek nehézségére tértünk ki megfogalmazva ki nem mondott gondolatokat az előadó: -mert nem gondoljuk, hogy ez a feladatunk, mert nem gondoljuk, hogy képesek vagyunk , nem tartjuk magunkat alkalmasnak, mert végzettségünk nem ez, mert nincs időnk, mert nem hallgatnak meg, mert tőlem nem fogadják el, mert szégyenlem erről és Krisztusról beszélni, mert nem hiszem, hogy szükségük van rám és az én mondanivalómra, stb. A misszió tehát nem kényszeríthető, hanem hálából végzett szolgálat. Amikor ez így sikerül, akkor döbbenhetünk rá, hogy ez nem is mi vagyunk, hanem a Kegyelem.

Takács Albert magyarói lelkipásztor

köszöntő szavaiban háláját fejezte ki ezért az alkalomért és mondotta "az a jó, ha az ember hiszi és tudja, hogy az Úr elhívta őt egy szolgálatra." Az előadás végeztével megfogalmazta, hogy sokszor Péterekként vagyunk jelen  a mindennapokban, meggondolatlan kifejezésekkel, tagadásokkal, néha fogadkozásokkal, néha megelégedéssel, sok sok véghezvitt cselekedettel, de kudarccal is, és kérdések hangzanak felénk akárcsak Péter felé. Mindnyájunknak válaszolni kell és ma sajnos mi is akár egykor Péter szégyenkezünk a Krisztusi kérdésre: szeretsz-e engem, mert  tudjuk lelkünk mélyén, hogy hiányos a szeretetünk. Talán zárszóként két kis elgondolkoztató gondolatot vihettek presbitereink magukkal: Füle Lajos: Ma is? "Péter! Ma is szeretsz te engem?  Tanú vagy még, csodákra látó? Vagy behálóz a régi háló? Kérdezgetlek... a sebeimmel..." és Tamás Jenő: " Várakozni csak a hűség tud. Megérteni csak a türelem. Hinni csak az alázat. Szeretni csak az önfeláldozás. És célba érni csak az engedelmesség."

Csendes hétvégénk a vasárnapi gyülekezeti istentisztelettel ért véget, amikor a Dunaszentbenedeki lelkipásztor Imre Zita lelkésznő hirdette az igét, a 133 zsoltár alapján. 

Igehirdetését egy kérdéssel kezdte: ki mivel, milyen gondolatokkal érkezett a templomba, miről beszélgetett útközben, mert igen fontos ez az istentisztelet szempontjából. Ez a zsoltár zarándokének, azok mondták, akik jöttek az isten házába. A zsoltár dicséri az egységet. Átjárja a közösséget, aki mondja és átalakítja, késszé teszi az isteni üzenet  befogadására, úgy, hogy az Úrnak kedve kegyen benne. Ha szeretnénk ilyen egységben élni, akkor Jézus felszentel tanítványi közösséggé. Példa erre főpapi imája, utolsó éjszakáján rettegve, vért verejtékezve, , mert az ami rá vár nem könnyű feladat. Könyörög az Atyához, hogy Ő végezze el ezt a munkát bennünk, hogy szenteljen fel a tanítványi életre, a presbiteri életre, , hogy megismerje a világ, hogy az Ő küldöttei vagyunk. Figyelmeztetésként hangzott végül az a gondolat, hogy az egység megteremtése soha sem belülről jön kifelé, a másik felé, hanem felülről, Istentől való. tanácsként pedig megfogalmazódott az a gondolat, hogy ne csak Jézusra nézzünk, hanem lássuk is Őt, hogy mennyire türelmes Péterrel, az 5000 emberrel és mennyire nyugodt a kenyér megtörésében, hogy nem sértődik, amikor a farizeusok provokálják, , hogy amikor betegeket visznek hozzá, nem viselkedik bántóan, hogy bemegy a bűnösökhöz, asztalhoz ül a vámszedőkkel, hogy a bűnös asszonyra nem olvassa rá a bűneit, hogy csodálkozik a római százados hitén. Engedjük magunkba és ne elégedjünk meg azzal a szeretettel, azzal az egységérzéssel, ami bennünk van, mert hamis lehet mindez, megtévesztő. Legyünk úgy egyek, hogy közben Jézussal vagyunk együtt.Az istentiszteletet követően a két gondnok is köszöntötte a gyülekezetet: Samu János dunaszentbenedeki gondnok átadva jelképes ajándékát: kalocsai mintával díszített porcelánvázát, melyre rá van festve a dunaszentbenedeki templom, és a következő felirattal: " Ti azonban legyetek erősek, ne lankadjatok el, mert tetteiteknek meg lesz a jutalma!",/2 Krónika 15,7/ és Zsigmond György István magyarói gondnok, aki amagyarói varrottas egyik ősi jelképes motívumát adta át egy emléklap kíséretében, melynek igei gondolata: "Az Úr pedig irányítsa szíveteket az Isten szeretetére és a Krisztus állhatatosságára." /2 Thesszalonika 3,5/, valamint egy mécsest, a szent családot jelképezve, hisz lassan-lassan közeledünk már ahhoz az időszakhoz, amit Adventnek nevezünk, melyek láthatóvá is tették ezen kapcsolat létrehozását, hisz ahányszor ezen ajándékokra rátekintünk az egység, a krisztusi szeretet, a testvérkapcsolat, az egymás felkarolása, szolgálata jut eszünkbe.

Végül kórusunk énekei, a gyerekzenekar néhány tagjának éneke és két vers emelte magasztosabbá ezt az alkalmat, mely egyben a 100 esztendős Szilágyi Róza asszonytestvérünket is köszöntötte, akihez a gyülekezet képviselete a du. órákban látogatott el köszöntve azt, aki hálával fogadta ez alkalommal az Úrvacsora jegyeit családtagjaival egyben, a megjelentek körében.

A csendes hétvégét közös ebéddel zártuk, közel hatvanan ültünk le a terített asztal mellé, ezennel is megköszönjük a finom ebédet. Ebéd után nem maradt más hátra, mint az elköszönő szó, mely így hangzott : viszontlátásra jövőre Dunaszentbenedeken.

Mindenekért Istennek legyen hála