2017 KORTÁRSTALÁLKOZÓ  MAGYARÓN

ZSOLTÁR 23 : AZ ÚR AZ ÉN PÁSZTOROM, NEM SZŰKÖLKÖDÖM.

Minek örüljek? -kérded.

Annak, hogy élsz, hogy vagy...,

hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap.

És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár,

akkor is képes vagy összeszedni magad.

Ha kell, a semmiből.

Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett

és azon túl, amit szemmel nem látsz, ott a hazád. Müller P.

AZ ÓRÁK


Mácz István: Örülj velem!

Az órák Az órák másként telnek-múlnak el, mint ahogy az óra jelzi karodon. Átélt óráidról semmit sem mutat a kis-és nagymutató. Az átélt órákban nem ketyeg az idő. Az idő múlásának legmindennapibb megélése az óra. Hosszúságuk, rövidségük attól függ, mi történik veled. Még fontosabb: mi történik benne? Mit tud jelezni bármelyik óra arról, amiről te így szólsz: gyönyörű óráim voltak! vagy: nehéz órákat éltem át. Az óra nem siettet, mint a perc, de nem is ér rá annyira, mint az év. Az óra az idő leghétköznapibb arca. Talán ezért képes örömet adni. Ha öröm az évek múlásában megragadni nem változó énedet, az órák pataksodrásában éppen a változást szeretheted. Minden órának más arca van. Magad is óráról órára változol. Előbb kacagtál, a következő órában zokogás ráz. Változatlan éned ezernyi hangulata, ötlete, gondolata, érzése az órák hullámverésében vetődik fel. Tudásod bővül. Az ész és tapasztalat minden újat megragad. Szűkíti emlékezeted a felejtés. Óránként változik kapcsolatod az emberekhez. Nincs mutatója, hangtalan az óra, amely lényedben múlik és abban változol. Az órákban a változás öröme. Múljanak csak az évek. Van benned valami múlhatatlan. Változásokban ugyanaz a valaki. Az évek erősítsék állandó éned. Van mélyedben, amit az idő nem érinthet. És ami az időtől érinthetetlen, anyja lehet az állandó, csöndes örömnek.

*** 

- A SZENT MARADÉK

Mi ajándékba kaptuk az időt
mint az ötezrek azt az öt kenyeret, amiből maradt még tizenkét kosár,
miután ők már ettek eleget.

Nos úgy-ahogy leéltük életünket egészen eddig a mai napig,
örömünkből furcsa döbbenet lesz, mint mikor látni kezdünk valamit,
ami eddig is szemünk előtt volt, csak nem akartunk törődni vele,
mert az élet végtelennek tűnik, ameddig csupa szín az eleje.

…lábunkban nagy futások remegése orrunkban szúr egy régi halk sírás,
sok örömünknek volt bűn-gyökere túltengő önérzet, hangoskodás…
– Alkalmankénti felbuzdulásból lett-e valóság valami kevés?
Csalhatatlan érveléseinknek mekkora része volt kár és szemét?

Mi ajándékba kaptuk az Időt, és mohón faltuk, mint a kenyeret,
ami még maradt, csak az a miénk, mert hozzátennünk semmit sem lehet!
De azt igen, hogy átadjuk Annak,  Akitől kaptuk.
Ha lehet ma még!
Ha úgy-ahogy leéltük életünket, hadd legyen most már szent a maradék!

Lukátsi Vilma