Magyaró rövid története

Magyaró az Erdélyi Medence keleti részén fekszik.

Területének egyik része a Maros völgyében, a folyó bal partján található, Dédától délre alig 10 km-re attól a helytol, ahol a Maros kilép az Erdélyi Medencébe. Másik része a Görgényi havasok dombvidékére esik.  A falut nyugaton a Maros választja el Maroshodák és Disznajó nevu falvaktól, északon Marosoroszfaluval, keleten és délkeleten Idecspatakával és délen Holtmarossal szomszédos. A falu a Maros folyó teraszán 418-424 m tengerszinti magasságban helyezkedik el, legmagasabb kiemelkedo pontja a Zászpád nevu hegycsúcs 1241 m, ahonnan messze el lehet látni, ha az ido tiszta Marosvásárhelyig is.

Nagy elonyére szolgál a falunak, a természet bokezu adománya, a keletrol nyugati irányba húzódó gazdag  vízhálózat – a Maros, a beleömlo Fickó patak és ennek több mellékpatakja, a Temeto- és Korhány patak. Csak a falu deli részén található sós ízu víz, mely a kutak vízét is megváltoztatta. Földrajzi fekvése megfelelo a gyümölcstermesztéshez. A II. Világháború utáni idokben a domboldalakat szolovel ültették be. A Korhány nevu határrészben már a XVII. sz. is termesztettek szolot. Erre utal a Szolopatak elnevezés.

Nagy kiterjedésu erdok sok elonyt hordoztak: sertés hízlalás, tuzifa, építkezés, munkalehetoség, vadászat és nehéz idokben igazi menedék volt egy egész falu számára. A helybeli birtokosokon kivül a középkortól kezdve, gyakran vadásztak itt fejedelmek, királyi hercegek.

Magyaró falu összterülete 5722 hold, azaz 3296 ha. Magyaró nevével az oklevelekben az évszázadok folyamán gyakran találkozunk. “Elso okleveles említése 1228-ból származik” – írja Palkó Attila történész, “Magyaró-egy felso marosmenti falu évszázadai” címu könyvében. A “Maros” elonevet a történelem folyamán csak szórványosan használták. Magyarót, az itt valamikor boségesen található –helyi tájszólás szerint magyaró- cserjésrol nevezték el, mivel nem egy korábban már lakott települési magra vagy elhagyott településre alakult ki, hanem erdovel és cserjéssel benott, muvelés alá nem vett területen keletkezett. Egyik határrészének ma is Küsmagyaros a neve. Hagyomány arról beszél, hogy szászok laktak itt valamikor, mert a faluban még ma is nagy számban élnek Szász nevu emberek, akiknek a neve már 1580 körül elofordul.

Magyaró 1319-ben Losonczi Tamás székely ispán tulajdona, aki a tatárjárás tanulságait levonva megépíti Mentovárát. Egy 1333-as oklevél arról szól, hogy a vár 2000 ezüst márka költséggel épült, ami abban az idoben hatalmas összeg volt, 1000 kg  tiszta ezüstnek felelt meg.

Mentovárát Tamás fiai nem sokáig bírhatták békében, mert testvérének fiai 1363- ban pert indítottak ellenük.  A vár  birtokában Tamás utódai maradnak, a Losonczi Bánffyak. 1553-ban már csak romjait említik, 1569-ben már csak  a Puszta elnevezésu határrész orzi a vár emlékét. Losonczi Tamás támogatásával épült fel a XVI. sz. elso felében a gótikus stílusú református templomunk is, mely a korábban létezo fatemplom helyére épült. A reformáció kálvini irányzata az 1560-as évektol kezdve érezteti hatását Magyarón, majd az 1570-es években az unitarizmus is.

A tatárok igen nagy pusztítást végeztek, valószínuleg 1662-ben vagy az 1803-as „nagy égéskor” pusztult el a magyarói református egyház levéltára is. A jelenlegi töredékes anyag 1705-ös évvel kezdodik. Anyagilag tönkrement és számbelileg  igencsak megfogyatkozott a vidék népessége. 1698-as adat szerint: 45 családfo közül csak 32 telkes jobbágy, a többi zsellér és szolgaállapotú. 1723-ban a telkes jobbágyok száma 22-re csökkent. Szaporulat nincs, a lakosság eladósodik. Ezekrol a nehéz idokrol ír 1744-ben az akkori magyarói református pap Bánffy Lászlóhoz : „...annyira kiveszített és mindenünkbol kiforgatott  bennünket, hogy alig akad itt két s három valamicskével bíró ember.” Napirenden van a jobbágyok szökése.

A falu meggyengült lakosságát a birtokosok pótolják, így kerülnek a családnevek és az okleveles adatok alapján, szilágysági magyarok, gyergyói székelyek, mezoségi, felso marosmenti, fogaras vidéki, moldvai és olt melléki románok, az 1880-as években zsidók is telepednek le Magyarón. Ettol kezdve a falu vegyes lakosságúvá válik és ezt a jellegét mind a mai napig megtartotta.

A XV. sz. második felében a Várkertben vizesárokkal, kofalakkal, palánkkal és felvonó hiddal ellátott kastély épült Bánffy László vajda vezetése alatt. Késobb a Bánffyak, Boldizsár és Gábor még két udvarházat építettek, a Gáboré a református templommal szemben, a jelenlegi Fegyverneky telken, a Boldizsáré a kultúrházzal átellenben. Ezt 1960-ban lebontották, így a falu egy régi muemlékkel lett szegényebb. Az idok folyamán még sok udvarház épült, viszont mindeniket lerombolták.

A XVI. sz.- ban 50-60 család élhetett Magyarón, lélekszámban ez 250-300 személy körül lehetett. Ez a létszám egy közepes létszámú települést alkotott. Változás csak az 1700-as évektol kezdve következett be. 1857-ben 268 család 1560 lelket számlál. Mindig a népes helységek közé tartozott, 1845-ben nyert eloször vásárjogot. A XVIII. sz.- ban települtek be a cigányok, melyek a növekvo létszámú románsággal népes csoportot alkottak már. 1937-ben a község népessége 3200 lélek, ebbol református 2300. 1992-es népszámlálási adatok szerint a falu összlakossága 2154 fo, ebbol 1428 személy református. Jelenleg a magyarói református gyülekezet kb. 1050 tagot  tart számon.

A reformátusok találkozóján 2013-ban kopjafát állíttattunk, hogy mindenki, itthon élo és elszármazott érezhesse szíve mélyén: összetartozunk.

„A Maros völgyén fölfelé eltunik a hegyoldalról a szolotoke, a terekrol a dinnyés. Szászrégenen felül pedig már a havasi éghajlat kezdodik. Hosszú zordon tél, mely a tavaszt átugorva rendesen nyárba szökken át.” A magyaróiak ruházata is a havasi éghajlatnak és környezetnek megfeleloen alakult és orzodött meg szinte napjainkig. A havason legelo juhok a téli és felso, a Maros partján termo és hófehérre ázó kender biztosította a legrégebbi idoktol a nyári és az alsó fehérnemut. A század eleji vasútépítésig jóformán kevés változtatással orizték a Székelyföld határán megmaradt egykori jobbágyviseletet. Bár fokormányszéki rendelettel betiltják a szoros bocskor viseletét, ennek ellenére még az elso világháború után is hordták, éppen úgy, mint a kieresztett inget vagy a dészu, mely magyar nyelvterületen ilyen sokáig csak a csángó vidékeken maradt fenn.
A férfiaknál a bo ujjú, gallér nélküli, elol kivágott, galanddal összekötött vászoning, melyet tüszovel leszorítva kieresztve viseltek. ... csak egy tenyérnyivel látszhatott ki az ujjas alól. A tüszot nyáron az ing alatt hordták, s télen csak az eleje látszott ki az ujjas nyílásánál. Ehhez nyáron  szöszvászon gatyát vettek.

Az öregek még az 1920-as években (az 1860–70-ben születettek) körhajat viseltek, s arra nagy karimájú kürtokalapot tettek. Télen fekete báránybor sapkát, a régieké burkusabb volt, a fiataloknak már apróbb szorut készítettek a szucsök. A régi öregek nyáron gatyába mentek s mezítláb, ma a halálos gatyák és ingek orzik a régi 60-70 év elotti ingek, gatyák emlékét.

Magyarón az adatközlok emlékezetében még úgy él, hogy a régi öregek jóformán teljes egészében a házilag termelt kender és tenyésztett juh gyapjából, borébol, disznó és borjú borébol tetotol talpig felöltözhettek.
Házi kender- vagy szöszvászonból szabta a ház asszonynépe a férfiak egyenes szabású ingét, gatyáját. Télen a kieresztett ingre széles bordészut kötöttek, nyáron az inga alatt viselték, úgy szellosebb volt. Erre még csepuvászon gujbit is vettek. Zsinór nélküli fehér harisnyát is házilag, de többnyire a férfiak készítették. Régen a fehér ujjassal együtt csak télen s osszel tavasszal viselték. Nyáron kender, majd elegyes vászon gatyába jártak, erre vették a fehér oldalt gombolós mejrevalót, s nagy hidegben vagy ünnepnapon a szürke vagy fekete ványolatlan posztóból szabott, idovel kék gyapjúfonallal behányt szokmányt. Lábukra nyáron lengetég szöszvászon, télen fehér harisnyaposztóból lábujj és borító kapcát csavartak, és arra kötötték a házilag készített szorös, majd tímárbor bocskort. Csizmára vagy éppen bakancsra csak az udvarbírónak futotta.
A jobbágyfelszabadulás után fokozatosan ünnepnapra a módosabbak felteszik a vásárolt magas teteju, széles karimájú kürtokalapot..., és felhúzzák a csaknem térdig éro, lágyszárú kordován csizmát. A hétköznapi oldalt gombolós mellrevaló mellett, aki tehette félfülpösi, elöl nyitott cifra mellrevalót is készíttetett. Az idosök tovább hordják a körhajat.

Az elso világháborút járt fiatalok már mejjesinget vettek. A gazdagon hímzett ingdarabokat már varrónéhoz „gépre vitték s az rakott cakkent a mejjibe”. Az ellenzos, zsebes kék posztós fehér harisnyát is már szabó készítette a testhez álló, pitykés kék posztó mellény és ujjassal egyetemben.

Az elso világháború után a kendervászon inget már csak a havasi munkánál viselték, otthon gyapottas, ünnepelni meg éppen házi gyolcs, gazdagon hímzett mejjesingben ünnepeltek, amelyet elöl beturtek, s hátul farszélességben összevasalva ráncba szedtek. Általánossá vált s fényes pikkelygombokkal díszített kék lájbi és ujjas, s a harisnyán feltunik a kék vitézkötés, s a piros és kék posztóval díszített egy, majd két zseb .

A század eleji vasútépítés után már nemcsak a Maros vize kapcsolta össze a magyaróiakat a távolabbi vidékekkel. Állítólag a magyar nótákkal is akkor kezdett a falu népe megismerkedni. Akkor a sor alá készülo legények már elöl beturik az inget, s ehhez mérten szukebb ellenzás harisnyát, részben kemény, bükkfaszárú csizmába húzták, részben a bakancs szárára ráeresztették. Egyenes szabású, elöl nagy pitykegombbal záródó kék lájbi és szabad ujjasra már az egészfülpösi cifra mejrevalót vették. A reguták fo ékessége 1910-ben a gazdagon feldíszített segesvári kalap.

Magyarón a legrégebbi öltözetdarabok a havasoló, erdolo férfiaknál maradtak fönn. Mert mi védhetett jobban a téli fagy, a tavaszi, kezet és lábat fagyasztó szél ellen a borjú és birka borénél s a házi szövésu, jó meleg ványolt posztónál. Így aztán jellegzetes erdolo, havasoló, tutajozó ruhadarab lett az egykoron általánosan hordott szorös bocskor, amelynek viseletét már az 1770-es törvényrendelet eltiltotta.

A szorbocskor és a karmantyú mellett jellegzetes erdolo, havasoló ruhadarab a posztókesztyu. Ezt házi posztóból zsinórral a nyakba kötve vagy a talpalóhoz hasonlóan posztószéllel viselték, s mikor a havason vagy a tutajon a kezük megfázott, belé dugták. Dolgozni nem lehetett kesztyuvel, csak melegítették benne a kezüket.

A szöszvászonból készült gujbit is legtovább a havason használták. Házi, négynyüstös vászonból egyenesen szabták, s a nyakát fazék mentén vágták ki, s elöl egyenesen bevágták, a nyakát elobb galanddal, majd gombbal zárták. Hosszú egyenes ujja valamivel hosszabb volt az ing s valamivel rövidebb az ujjas ujjánál. Ha baleset történt, ami az erdolésnél nem volt ritkaság, hordágynak is használták. Két fára ráhúzták, s a beteget úgy tették rá. Egyszeru keleti szabása szerint a legrégebbi vászon ruhadarabok közül való.

A 30-as évek végén konfirmálásra, aki csak tehette a testhez álló harisnyához csillogó pitykegombokkal ékesített kék lájbit és ujjast csináltatott, zsebérol nem hiányozhatott viselojének neve és az évszám sem. A módosabbja még gazdagon díszített egészfülpösi mejrevalót is varratott a helybeli szucsökkel.


A 30-as évek elején hétköznapon a legények és a fiatal házasemberek fél ványoltas posztóból vitézkötéses egész rend ruhát csináltatnak. Ehhez már priccsesnadrág, lájbi, kicsi és nagyujjas talál.

A 30-as évek végén megjelenik a zöld kalap és a nagyobb karimájú fekete kalapokon jobb oldalt viselt bokréta átkerül a baloldalra. Az idosebbek kipödört bajuszát felváltja a nyírott bajusz, majd a teljesen borotvált arc. Ebben az idoben a legények nyáron kihajtott nyakú hímzett ingben hajtókás fehér, vagy tejszínbarnás porcelán nadrágban  ünnepeltek. Ehhez a bo pantallóhoz még felvették a pitykés kék lajbit, ujjast esos, huvös idoben, de a csizmát vagy bakancsot már bokszcipo majd szandál váltotta föl
A 40-es évek elején rövid idore újra felveszik a hímzéses mejjesingeket, a kék zsinóros fehér harisnyát és keményszárú bokszcsizmát. A kék lájbira és kicsi ujjasra az egészfülpösi mejrevalót vagy a kék bársony hajtókás nagyujjast.

A második világháború után, de különösen a 60-as évek után a tanuló, majd városba ingázó fiatalság természetszeruen áttért a könnyebben kezelheto és eloállítható városi öltözetdarabokra. A középkorúak, de különösen az öregek máig (1977) ragaszkodnak az o fiatalkorukban viselt háziszottes ruhadarabokhoz.

SZentimrei Judit: Felso-Maros menti magyar népviselet / Magyaró/ részlet/

1. Református templom

? épült a XIV. században, gótikus stílusban. Csúcsíves elemek figyelhetoek meg az ablakok és a bejárati ajtó faragásán.
- a kis harang 1660-ból való, Allia Mária ajándéka
- e tornyot 1823-ban emelték az egykori "mentovár?" köveibol
- orgonája 1787-ból való Mátai József orgonamester alkotása


Eltunt, romba dolt várak, kastélyok:

1. Mentovárat Losonczi Tamás

- építtette a XIV. század elején
- 1319-bol ismert Balázs várnagy neve
- 1569-ben említik utoljára

2. Bánffy kastély

- a XV. Század második felében emelték.
- fallal, vízárokkal körülvett erodítmény.
- maradványai ma is megfigyelhetoek a jelenlegi iskola kertjében.

Magyaró és környéke fejlodését a 13. sz.-tól a Bánffy-nemzettség határozta meg mint fobirtokos. E nemzetség tagjaihoz fuzodik Mentovár, a magyarói, és disznajói erodített kastély építése.

Az erdélyi fejedelemség idején a lutheri és kálvini reformáció befogadása hozott újat a felso-marosmenti falvak egyházi életében. Basta pusztításainak és Ali basa járásának szomorú következményei voltak.

A Rákoczi-szabadságharc itteni eseményeire Bánffy László és Wesselényi István írásai vetnek fényt.

Természeti katasztrófák is voltak, nehezítették meg Magyaró életét, 1803-ban tuzvész pusztított, 2 év múlva a Maros áradott és pusztított.

A 16. sz.-tól más birtokosok is szereztek részt Magyarón.

A földmuvelés mellett az állattartás hangsúlyos szerepet töltött be mint gazdasági tevékenység, mert kedvezett a havasalji táj. A 18. sz-tól ehhez hozzájárult még a tutajozás a Maroson.

1587-bol ismeros a reformáció korában kiteljesedo népoktatás helyi munkásának neve:"Mihaly deak Marosvásárhelyi, mogioroi scholamester." A következo sz.-ból csak 2 tanító neve ismeretes. Fennmaradt egy 1783-ból származó jegyzet, a magyarói kurátori számadásokról.

1800-1846 között Magyaró vezetett a vidék 5 faluja között az iskolalátogatás terén, de még itt sem tett ki az iskoláskorúak száma 6 százaléknál többet.

A régi parókia barokk stílusú volt.

A magyarság betelepülése erre a vidékre a 11-12. sz. volt, hiszen Palkó Attila történész szerint a "feudális magyar állam hatalmát e területre valószínuleg a 11. század folyamán terjesztette ki", Marosvécs és Görgényszentimre központtal két nagy kiterjedésu királyi váradalom jött itt létre a középkori TORDA megye keleti részén.

/Szemle/1996/S. Gábor/

A magyarói református egyház levéltárában találunk 18 középkori okiratot, melybol egy a legrégebbi 1587-bol származik, a másik 17 a 18. századból. A kora középkori íratok a bekövetkezett reformáció  alkalmával eltunhetett, nagy részük az 1657-1661-es török-tatár dúlások idején, de a XIX. sz. eleji 1801-1802 nagy tuzvészben is sok elégett.

Az elso oklevél 1537 -feltételezhetoen az akkori magyarói bíró nevéttartalmazza: "Bartholomeus Byro de Mogyoro", azaz Bertalan Bíró-t.

A második oklevél 1542 -a falu határát birtokoló három Bánffy testvér osztozkodését tartalmazza jobbágynevekkel.

1580-as okirat - a Bánffy Pál gyermekeinek osztozkodását tartalmazza: Bánffy Boldizsár, Gábor, László és Péter részére.

1587-es oklevélbol kitunik, hogy Magyarón, már annak idején, több mint 400 éve iskolai oktatás létezett.

1650-es okirat 17 jobbágynevet említ.

1665-ös tanuvallomási okirat az Alia Mária földbirtokos magyarói jobbágyairól szól.

1809-ben már 111 adófizeto család élt a faluban, a családnevek száma is 56-ra gyarapodott.

1857-ben a népszámlálási adatok szerint már 327 családnév ismert.

/részletek Zsigmond József és Palkó Attila: Magyaró néphagyományaiból/

******************

A legelso okleveles adat, amely Magyaró nevét említi 1228-ból származik, amely egy tragikus kimenetelu eseménnyel függ össze. II.Endre király a Gertrud királyno megöletésében vétkes Simo bántól elveszi a széplaki uradalmat és Tomaj Dénes tárnokmesternek, Losonczi Bánffynak adományozza. Ekkor kerül a felso-maros mente Régentol a Kelemen havasokig e család birtokába, amelyet az egész középkoron át megtartottak. Ekkor fordul elo elsoízben Magyaró -de nem mint falu- hanem, mint mogyorócserjével benott hely/locus qui vocatur Mogorreuu/. A falu neve valóban az itt található mogyorócserjésrol neveztetett el.