Magyaró rövid története

Magyaró az Erdélyi Medence keleti részén fekszik.

Területének egyik része a Maros völgyében, a folyó bal partján található, Dédától délre alig 10 km-re attól a helytol, ahol a Maros kilép az Erdélyi Medencébe. Másik része a Görgényi havasok dombvidékére esik.  A falut nyugaton a Maros választja el Maroshodák és Disznajó nevu falvaktól, északon Marosoroszfaluval, keleten és délkeleten Idecspatakával és délen Holtmarossal szomszédos. A falu a Maros folyó teraszán 418-424 m tengerszinti magasságban helyezkedik el, legmagasabb kiemelkedo pontja a Zászpád nevu hegycsúcs 1241 m, ahonnan messze el lehet látni, ha az ido tiszta Marosvásárhelyig is.

Nagy elonyére szolgál a falunak, a természet bokezu adománya, a keletrol nyugati irányba húzódó gazdag  vízhálózat – a Maros, a beleömlo Fickó patak és ennek több mellékpatakja, a Temeto- és Korhány patak. Csak a falu deli részén található sós ízu víz, mely a kutak vízét is megváltoztatta. Földrajzi fekvése megfelelo a gyümölcstermesztéshez. A II. Világháború utáni idokben a domboldalakat szolovel ültették be. A Korhány nevu határrészben már a XVII. sz. is termesztettek szolot. Erre utal a Szolopatak elnevezés.

Nagy kiterjedésu erdok sok elonyt hordoztak: sertés hízlalás, tuzifa, építkezés, munkalehetoség, vadászat és nehéz idokben igazi menedék volt egy egész falu számára. A helybeli birtokosokon kivül a középkortól kezdve, gyakran vadásztak itt fejedelmek, királyi hercegek.

Magyaró falu összterülete 5722 hold, azaz 3296 ha. Magyaró nevével az oklevelekben az évszázadok folyamán gyakran találkozunk. “Elso okleveles említése 1228-ból származik” – írja Palkó Attila történész, “Magyaró-egy felso marosmenti falu évszázadai” címu könyvében. A “Maros” elonevet a történelem folyamán csak szórványosan használták. Magyarót, az itt valamikor boségesen található –helyi tájszólás szerint magyaró- cserjésrol nevezték el, mivel nem egy korábban már lakott települési magra vagy elhagyott településre alakult ki, hanem erdovel és cserjéssel benott, muvelés alá nem vett területen keletkezett. Egyik határrészének ma is Küsmagyaros a neve. Hagyomány arról beszél, hogy szászok laktak itt valamikor, mert a faluban még ma is nagy számban élnek Szász nevu emberek, akiknek a neve már 1580 körül elofordul.

Magyaró 1319-ben Losonczi Tamás székely ispán tulajdona, aki a tatárjárás tanulságait levonva megépíti Mentovárát. Egy 1333-as oklevél arról szól, hogy a vár 2000 ezüst márka költséggel épült, ami abban az idoben hatalmas összeg volt, 1000 kg  tiszta ezüstnek felelt meg.

Mentovárát Tamás fiai nem sokáig bírhatták békében, mert testvérének fiai 1363- ban pert indítottak ellenük.  A vár  birtokában Tamás utódai maradnak, a Losonczi Bánffyak. 1553-ban már csak romjait említik, 1569-ben már csak  a Puszta elnevezésu határrész orzi a vár emlékét. Losonczi Tamás támogatásával épült fel a XVI. sz. elso felében a gótikus stílusú református templomunk is, mely a korábban létezo fatemplom helyére épült. A reformáció kálvini irányzata az 1560-as évektol kezdve érezteti hatását Magyarón, majd az 1570-es években az unitarizmus is.

A tatárok igen nagy pusztítást végeztek, valószínuleg 1662-ben vagy az 1803-as „nagy égéskor” pusztult el a magyarói református egyház levéltára is. A jelenlegi töredékes anyag 1705-ös évvel kezdodik. Anyagilag tönkrement és számbelileg  igencsak megfogyatkozott a vidék népessége. 1698-as adat szerint: 45 családfo közül csak 32 telkes jobbágy, a többi zsellér és szolgaállapotú. 1723-ban a telkes jobbágyok száma 22-re csökkent. Szaporulat nincs, a lakosság eladósodik. Ezekrol a nehéz idokrol ír 1744-ben az akkori magyarói református pap Bánffy Lászlóhoz : „...annyira kiveszített és mindenünkbol kiforgatott  bennünket, hogy alig akad itt két s három valamicskével bíró ember.” Napirenden van a jobbágyok szökése.

A falu meggyengült lakosságát a birtokosok pótolják, így kerülnek a családnevek és az okleveles adatok alapján, szilágysági magyarok, gyergyói székelyek, mezoségi, felso marosmenti, fogaras vidéki, moldvai és olt melléki románok, az 1880-as években zsidók is telepednek le Magyarón. Ettol kezdve a falu vegyes lakosságúvá válik és ezt a jellegét mind a mai napig megtartotta.

A XV. sz. második felében a Várkertben vizesárokkal, kofalakkal, palánkkal és felvonó hiddal ellátott kastély épült Bánffy László vajda vezetése alatt. Késobb a Bánffyak, Boldizsár és Gábor még két udvarházat építettek, a Gáboré a református templommal szemben, a jelenlegi Fegyverneky telken, a Boldizsáré a kultúrházzal átellenben. Ezt 1960-ban lebontották, így a falu egy régi muemlékkel lett szegényebb. Az idok folyamán még sok udvarház épült, viszont mindeniket lerombolták.

A XVI. sz.- ban 50-60 család élhetett Magyarón, lélekszámban ez 250-300 személy körül lehetett. Ez a létszám egy közepes létszámú települést alkotott. Változás csak az 1700-as évektol kezdve következett be. 1857-ben 268 család 1560 lelket számlál. Mindig a népes helységek közé tartozott, 1845-ben nyert eloször vásárjogot. A XVIII. sz.- ban települtek be a cigányok, melyek a növekvo létszámú románsággal népes csoportot alkottak már. 1937-ben a község népessége 3200 lélek, ebbol református 2300. 1992-es népszámlálási adatok szerint a falu összlakossága 2154 fo, ebbol 1428 személy református. Jelenleg a magyarói református gyülekezet kb. 1050 tagot  tart számon.

A reformátusok találkozóján 2013-ban kopjafát állíttattunk, hogy mindenki, itthon élo és elszármazott érezhesse szíve mélyén: összetartozunk.